Női sorsok, queer létélmények, szülői felelősségvállalás és Alzheimer minden mennyiségben. Főként ezek a témák ugranak be, ha visszaidézem életem első Cannes-i Filmfesztiválon töltött hetét, ahol a nyomasztó, sokórás alkotások mellett akadtak bőven közönségbarát mozik is.
A filmművészet és szakma legnagyobb hírértékű és presztízsű eseményei közt az Oscardíj-átadó mellett abszolút a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál számít a legprominensebbnek. Azonban amíg az amerikai mozi legnagyobb seregszemléjére Hollywood krémjén kívül csak minimális eséllyel juthat el földi halandó például hazánkból (kivéve, ha jelölt film alkotója), addig Cannes a fényűző jellege ellenére abszolút megkörnyékezhető bárkinek, amennyiben ki tudja csengetni az ottlétre elegendő költségeket, és tud intézni magának sajtós, forgalmazói vagy bármilyen alternatív látogatói engedélyt. Sokáig én is csak álmodoztam arról, hogy valaha a cannes-i Croisette-en végigsétálva megpillantsam a tengerpart mellett tornyosuló fesztiválpalotát, a hozzá vezető vörös szőnyeggel terített lépcsővel, ahol naponta megannyi filmsztár, rendező és egyéb alkotó vonul végig legújabb filmjük világpremierjének apropóján.
Idén viszont végre én is részesülhettem abból a bizonyos cannes-i életérzésből,
amit eddig csak újságíró kollégák beszámolóiból és anekdotáiból ismerhettem. Ez pedig kevésbé a hírhedt cannes-i bulikat, a tengerparton lazítást és a Riviéra felfedezését jelenti. Sokkal inkább a kora reggeltől késő estig zajló szüntelen mozizást, ami során elsőként tekinthetjük meg az év legjobban várt filmjeit. Plusz sok ismeretlen alkotó művét, amikről még látatlanban sem lehet eldönteni, hogy az év nagy meglepetései vagy felejthető fesztiválfilmek lesznek. „Elsőkánozóként” május 12. és 18. között a fesztivál kínálatának jelentős részét láthattam: a versenyprogram filmjei mellett az Un Certain Regard, a Kritikusok hete, a Rendezők kéthete és más szekciók alkotásai közül is számosat. Egyedül az volt illuzióromboló, hogy a fődíjakat olyan alkotások vihették haza, amik a fesztivál második hetén debütáltak – de hát van ilyen.
Jövőre egy egész fesztivált végigkövető kiruccanásra kell gyúrni.
Innen is köszönöm jó barátomnak és kollégámnak, Pauló-Varga Ákosnak a bevezetést ebbe a különleges cinefil életérzésbe!
Az utókor természetesen leginkább a két fődíjat besöprő nagyágyúról, a Fjordról és a Minotauruszról fog megemlékezni, de rengeteg más, ilyen-olyan okból különleges vetítésről és filmről is lehet értekezni. Az amerikai stúdiófilmek idei távolmaradása miatt például hatalmas reflektorfényt kapott a legelső Halálos iramban 25 éves jubileumi vetítése, amire maga Vin Diesel és színésztársai is eljöttek, de
Ken Russell Ördögökjének frissen restaurált, sosem látott jelenetekkel megtámogatott változata is kiugró ínyencség volt,
amire valóságos kihívás volt jegyet szerezni. De voltak itt felejthető francia melodrámák (La Vénus électrique, A Woman’s Life, Another Day), csendes japán mozik (Nagi Notes, Sheep in the Box, All the Lovers in the Night), a gyerekkori bullying témáját erőteljesen bemutató anime (We Are Aliens), Steven Soderbergh borzasztó AI-dokumentumfilmje (John Lennon: The Last Interview) és Ron Howard korrekt iparos portréja (Avedon) is. Továbbá mester rendezők új alkotásai (Fatherland, Parallel Tales, The Diary of a Chambermaid, Paper Tiger), nemzetközi hangok (Butterfly Jam, Gentle Monster, The Meltdown, La Gradiva, Everytime), éjféli vetítéses őrületek (Species, Full Phil, Colony), és volt szerencsénk/szerencsétlenségünk John Travolta első rendezéséhez is (Propeller: One-Way Night Coach).
De leginkább hét olyan filmet láttunk, amelyek nemcsak ott voltak a fesztivál legjobb alkotásai közt, de később is érdemes lesz odafigyelni rájuk díjátadókon és a mozis diskurzusok során is. Nagy örömünkre láthattuk a japán mozi egyik legnagyobb kortárs titánja, Hamagucsi Rjuszukénak (Vezess helyettem, A gonosz nem létezik, Szerencse és képzelet) legújabb, több mint három órás munkáját, az All of a Suddent, amiért Virginie Efira és Tao Okamoto hazavihették a legjobb színésznőnek járó díjakat.
A történet szerint egy franciaországi idősek otthonának az igazgatója, Marie-Lou egy innovatív gondozási filozófia bevezetésére törekszik, amely a lakók meghallgatásán és méltóságának tiszteletben tartásán alapul. Az alkalmazottai egy része azonban ellenáll ennek a változásnak. Fordulatot jelent, amikor a nő találkozik Marival, a rákkal küzdő japán színházi rendezővel, akinek segítségével képes más szemmel látni a problémát. Egy mély, támogató barátság kialakulása révén a két nő egyesíti erőit a közös küzdelemben, hogy „a lehetetlent lehetővé tegyék”.
Hamagucsi filmje nem egy könnyű menet, kifejezetten türelmet igénylő mű, amire kétségtelenül rá kell hangolódni,
de ha ez sikerül, akkor az év egyik leggyönyörűbb és leginkább meditatív alkotását fogadhatjuk be, ami még az unásig tematizált Alzheimer témáját és az időskori gondozást is teljesen más fénytörésből képes ábrázolni. A legpozitívabb értelemben humánus mű, ami nemcsak türelemre és empátiára tanít, de tényleg olyan érzése lesz utána a nézőnek, hogy ezzel a filmmel egy fokkal jobb hely lett a világ. Egy cseppnyi remény a reménytelenség tengerében, ami ráadásul a legváratlanabb helyeken képes kifejezetten humoros is lenni. Továbbá beilleszkedik az idei fesztivál erősségébe, az emlékezetes női történetek és alakítások sorába, ami megfigyelhető Radu Jude, James Gray, Marie Kreutzer, Paweł Pawlikowski és Rodrigo Sorogoyen filmjeiben is.
Amire még egyértelműen muszáj lesz odafigyelni, és a következő hónapok sanszosan kikerülhetetlen animációs durranását fogja jelenteni, az Leah Nelson saját, önéletrajzi képregényét feldolgozó Tangles. A ’90-es évek végén, New Yorkban élő, saját leszbikusságát nyíltan megélő illusztrátor lány hazalátogat abba a konzervatív kisvárosba, ahol felnőtt. Viszont alzheimeres édesanyjának egyre romló állapota arra kényszeríti, hogy személyesen támogassa családját, még ha ez éppen elinduló karrierjébe is kerül.
Leah Nelson filmje egy hamisítatlan felnőtt animáció, ami nem fél explicit és szókimondó lenni,
miközben fekete-fehér vizualitása a maga egyszerűségében tud elképesztően kifejező és gyönyörű lenni, s bőven szorulnak bele kreatívan narratív trükkök is. Azonban valószínűleg attól fog leginkább megmaradni a nézőkben a felnőtt témákat keserédes érettséggel kezelő film, hogy ez az év talán leginkább zsebkendőgyilkos alkotása, ami ugyan néha rájátszik erre a tényezőre, de ettől még nem lesz kevésbé hatásos. Mellesleg olyan neves amerikai színészek adják a karakterek hangjait, mint Bryan Cranston, Julia Louis-Dreyfus, Wanda Sykes, Beanie Feldstein, Sarah Silverman, Abbi Jacobson, Bowen Yang és Seth Rogen, aki egyben producere is a filmnek.
Jane Schoenbrun harmadik filmjét, a Teenage Sex and Death at Camp Miasmát röviden és tömören a Ház az erdő mélyén feminista, queer átirataként lehetne jellemezni, ami a fesztivál egyik legfelvillanyozóbb élménye volt. Azonban az idei legnagyobb gyomros a spanyol Rodrigo Sorogoyen (A rendszer, Szörnyetegek) legújabb drámájához volt köthető. A The Beloved tekinthető az Érzelmi érték tökéletes ellenpontjaként, mely ugyanazt a szituációt és tematikát veszi alapul, mint Joachim Trier mesterműve, de egy felemelő feloldozástörténet helyett a teljes nihilbe és nyomorúságba vezeti a nézőjét.
Az elismert, Oscar- és Arany Pálma-díjas spanyol sztárrendező, Esteban Martínez (Javier Bardem zseniális alakításában) újra találkozik elidegenedett lányával (Victoria Luengo). Emilia sikertelen színésznői karrierjének hatalmas lökést adna, ha elfogadná apja felkérését, hogy ő alakítsa az egyik főszerepet legújabb filmjében. Azonban megoldatlan múltbéli traumáik árnyékolják be a személyes kapcsolatukat, amelyek a film forgatásának elkezdésével az egész alkotói folyamatra is rátelepednek, ami ezáltal egyre inkább egy nyomasztó lázálommá válik.
Sorogoyen apa-lánya drámája tele van feszültebbnél feszültebb pillanatokkal és csúcsjelenetekkel,
ahol csak ritkán történnek radikális dolgok, de sokszor egy-egy tekintet vagy elejtett félmondat is szívbe szúrt tőrként ejt sebeket. Remek látleletet ad továbbá a filmforgatások világáról és a művészi egók destruktív természetéről, amit sokszor kifejezetten experimentális, tudatfilmes eszközökkel tár elénk, mely még a terem elhagyása után is bőven elkísér. Az év egyik legnagyobb meglepetése!
Több mint 10 év után sikerült visszatérnie Cannes-ba Nemes Jeles Lászlónak, bár nem egy magyar filmmel. A mára már modern klasszikusként számon tartott, Oscar-nyertes Saul fia után mind a Napszállta, mind az Árva a Velencei Filmfesztiválon kapott világpremiert, amiért bizonyos források szerint a rendező meg is orrolt a fesztiváligazgatóra, Thierry Frémaux-ra. Viszont a tavaly, az Árva magyar premierjével nagyjából egy időben szinte titokban leforgatott Moulin egyből a cannes-i versenyprogramba repítette vissza Nemest. Ez abból a szempontból nem meglepő, hogy Jean Moulin nagyjából olyan kaliberű, tragikus történelmi karakter és mártír a franciáknál, mint mondjuk nálunk Nagy Imre vagy az aradi vértanúk.
Így érdemi információk híján megvolt az esélye, hogy egy szimpla bérrendezést vagy modoros életrajzi filmet fogunk látni, ami szerencsére abszolút nem így lett.
A Moulin a Gilles Lellouche visszafogott eleganciájával életre keltett figura életének utolsó szakaszára koncentrál,
amikor is egy ejtőernyős nyitány után a megszállt Franciaországban kezdi el egyesíteni a francia ellenállókat de Gaulle parancsnoksága alatt. Ez a szakasz a gyengébb, kicsit papírszagú, rengeteg unalmas expozícióval tarkított része a mozinak, amin úgymond túl kell esni, hogy eljussunk oda, amikor a rettegett Klaus Barbie (Lars Eidinger), a Gestapo főnöke elfogja és megkínozza Moulint. A férfi rendíthetetlen hallgatása és önfeláldozása végül elősegíti Franciaország felszabadulását, amit már nem érhetett meg.
Természetesen Nemes ezzel a mozival se tudta megközelíteni a Saul fia zsenialitását,
viszont most először prezentálta, hogy hozott alapanyagból és más forgatókönyvéből is képes egy épkézláb, több mint korrekt műfaji filmet tető alá hozni, aminek egyes pillanatai képesek is megközelíteni első filmje zsigeri, gyomorforgató kegyetlenségét. A pátoszt és giccset szinte teljesen nélkülöző filmet Erdély Mátyás szokásosan vérprofi, puritán, de egyben kifejező, 35 mm-re rögzített képei, illetve Lars Eidinger hidegrázós nácit megformáló alakítása emeli egy magasabb szintre. Ugyanakkor új etalont vagy háborús klasszikust nem érdemes várni.
A fesztivál egyértelműen legrejtélyesebb és emiatt talán leginkább várt filmje volt az egyik legnagyobb dél-koreai műfaji filmes fenegyerek, Na Hongdzsin (Az üldöző, A Sárga-tenger, Kokszongi sirató) legújabb mozija, a Hope. Kereken tíz év telt el legutóbbi filmje óta, így fennállt a kérdés, ezúttal miféle őrületre számíthatunk tőle.
Végső soron viszont valóban az a legjobb megközelítési mód, ha minél kevesebb tudással ül neki a néző, így elég annyi, hogy egy rejtélyes felfedezésre kerül sor Hope távoli kikötővárosának külterületén. A lakosok hamar kétségbeesett, túlélésért folyó küzdelemben találják magukat valamivel szemben, amivel korábban még soha nem találkoztak.
Ritka különleges szerzet a Hope, ugyanis egy tökéletes Midnight Screening-alkotás, ami annyira tökös és ambiciózus megvalósításában,
hogy nem meglepő a beválogatása a hivatalos versenyprogramba. Igazán punk lépés volt ez az idei válogatóktól, ugyanis egy olyan ízig-vérig szórakoztató közönségfilmmel van dolgunk, ami felmossa a padlót Hollywood éves blockbuster termésének 99%-ával. Na Hongdzsin a Kokszongi siratóhoz hasonlóan itt is nagyon szabadosan keveri a különböző zsánereket, mint például a horrort a vígjátékkal vagy éppen a klasszikus akciófilmet a szörnyfilmekkel. Eközben a társadalmi kommentár és a karakterek kidolgozása sem sikkad el a háttérben. Fontos azért hozzátenni, hogy nem mindig sikerül tökéletesen a mix, a több mint két és fél órás játékidőből bőven lehetett volna húzni, és van néhány olyan, enyhén szólva megkérdőjelezhető rendezői döntés, ami erősen meg fogja osztani a célközönséget, pláne a szélesebb nézői réteget. Akit viszont nem tart vissza, hogy átadja magát egy maratoni hosszúságú, faltól falig akcióval tömött, helyenként már-már a nézővel trollkodó dél-koreai agymenésnek, amiben
megcsodálhatja Michael Fassbendert és Alicia Vikandert életük legbizarrabb szerepében,
az nem fog csalódni a Hope-ban. Ha viszont a friss hangok közül kéne kiemelni egy alkotást, az biztos Jordan Firstman bemutatkozó rendezése lenne az Un Certain Regardból, Club Kid címmel. Ehhez foghatóan vicces, érzelmes és egyben egy szubkultúrát is hitelesen bemutató film legutóbb az Anora volt, ami nem egy rossz ajánlólevél.
Röviden összefoglalva ez az Adam Sandler-féle Apafej bulizós, drogos, queer kistestvére, amiben egy kiégett New York-i bulikirály (maga Firstman) kénytelen változtatni az életén, és felelősséget vállalni önmagáért, mikor váratlanul betoppan hozzá tízéves kisfia, akiről korábban tudomása sem volt, főleg, mivelhogy meleg. Nehéz nem az egekig dicsérni ezt a crowd-pleaser komédiát, ami simán lehetett volna egy elcsépelt szenvelgés a fiatal, meleg partiarcok nehéz, ketaminos mindennapjairól, de Jordan Firstman
egy elsőfilmeshez képest bámulatos stílussal, magával ragadó hangulattal és karakterekkel mesél el egy unásig ismert sztorit,
ami a körítés miatt mégis képes újként hatni. Arról nem is beszélve, hogy Firstman a főszerepben is úgy brillírozik, hogy bőven hagy teret a többi, viccesebbnél viccesebb mellékkarakternek is, akikről egytől egyig el lehet hinni, hogy a New York-i underground bulikból halászták ki őket, így a Sean Baker-i párhuzam még erősebbé válik. Talán a kissé felszínes romantikus szálat Diego Calvával és az apa-fia kapcsolat jelentősebb konfliktusainak hiányát lehetne felhozni hibaként, de ez szinte már szőrszálhasogatás egy olyan filmnél, ami várhatóan ott lesz év végén a legtöbb cinefil toplistán, és minden bizonnyal a ’26-os Cannes-i Filmfesztivál egyik állócsillaga marad díjak hiányában is.
79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, Cannes, 2026. május 12-23.
Borítókép: Pótor Barnabás
